Szervác, Pongrác és a Mihály-napi nagyvásár 

Reméljük, nem ez lesz ezután a recept a debreceni Mihály-napi nagyvásárok eseménykronológiájában: két eső közötti forgatag, árukínálat és evés-ivás. Így zajlott le ugyanis az esemény most a két fagyosszent, Szervác és Pongrác napján, talán utoljára a Böszörményi úti helyszínen. 

Szombaton még több volt a nézelődő, vasárnap már jellemzően vásároltak is az emberek. Állandóan sor állt a földiepret árusító stand előtt, de népszerűek voltak a pecsenyesütők is. A falatozni valók árai persze szorgalmasan követték az országos élelmiszerinfláció trendjét, és persze itt-ott túl is szárnyalták azt, vagyis jócskán a pénztárcájába kellett nyúlnia annak, aki a vásárban szerette volna elkölteni az ebédjét. A választék a szendvics-sültkolbász kettősét jócskán meghaladta a halászlé-birkapörkölt duóval például, de a kiadásaikat visszafogni kívánók is vigasztalódhattak egy ezzel-azzal megkent-megszórt retrólángossal. 

A korábbi vásárok sztárját, a kombinált zöldségszeletelőt nehezen találtam meg – talán azért, mert nem álltak sokan a nagyasztalnyi bemutató előtt. Hosszan elnyúlt kiállítóhelyén könnyen megtaláltam viszont az asztal-szék-pad szekciót, amely egyszerre hordozza magában egy kivágott erdő és a lakkozott giccs mesterkélt kettősét. 

Sétám közepette el-elmerülök a sátrak és a pavilonok felirataiban. Közelebb kellett mennem például a Csupasz tehén feliratúhoz, hogy vajon mit árulhatnak? Asztalukon és függő árukínálatukban marhabőrből készült táskákat, pénztárcákat láthatott a vásári közönség. Szellemes és morbid is. Felkeltette érdeklődésemet a Székelyföldi mesterbalzsam is, de amihez szintén közelebb mentem, az mégis a Derecskei fenséges volt, mert el nem tudtam képzelni, hogy mit rejthet a szavakban királyi magasságokat megugrani kívánó termékkínálat? Amikor aztán láttam, hogy a feldicsért portéka különböző lekvárok egyenüvegekben, felmerült bennem a kérdés, hogy küldtek-e belőle a minapi nagy-britanniai koronázásra, de ha azt elmulasztották, akkor a Sándor-palotába Novák Katalin köztársasági elnökünk beiktatásának egyéves évfordulós ünnepségére? 

Ami sétám közben feltűnt, az a korábbi vásárokhoz képest a csend. Egy-egy utcazenész produkcióján kívül – amelyek hangja elveszett a tömeg zajában – más nem hallatszott. Ahogy közelebb értem a Délibáb üzletház sarkához, akkor döbbent belém, mi hiányzik: a szokásos vásári vidámpark önfeledt zaja. Megtudtam, az önkormányzat – igazat adva a csendháborítást bepanaszoló lakóknak – az idén betiltotta megjelenésüket. Helyüket ugrálóvárak és gumiasztalok foglalták el. Rögtön előtolakodik a kérdés: hogy van az, hogy a lakásuk kétnapi csendje miatt protestáló néhány tucat ember kívánságának helyt ad az önkormányzat, az akkugyárak természetkárosítása miatt harcoló tömegek tiltakozását pedig elengedi a füle mellett?

Amikor az újból fenyegető esőfellegek miatt bevégezettnek tekintettem vásárlátogatásomat, hazafelé indultam. A tömött villamoson arra gondoltam, milyen jó, hogy az idei slágercikkekkel – a már ránézésre is gyanús szakítószilárdságú, nagy terjedelmű konyhai törlőpapírral teli zsákokkal – nem szálltak fel a derék vásárlátogatók, mert akkor úgy préselődhettünk volna össze, mint a heringek. E tekintetben mégiscsak jobb választás volt a tavalyi zöldségszeletelő.